Interjú Roman Hoffmann aikido oktatóval
Roman Sensei egy korábbi látogatásakor Egyesületünk tagja, Máté Attila készített vele interjút, alább olvashatjátok:
Kezdjük egy közhellyel: azt mondják, „lengyel, magyar, két jó barát…”
Oh igen, ismerem a mondást, „együtt harcol, s issza borát.” Én ugyanezt éreztem a mai napon, az az energia és légkör, ami körülvett, teljesen igazzá teszi számomra is ezt a régi bölcsességet. Az aikidoban egyébként is a közös energia a meghatározó, ami eggyé kovácsol bennünket, akár egy családot.
Az életrajza szerint kamaszként kezdett foglalkozni az aikidoval, előtte karatézott…
Igen a szülővárosomban nem volt aikido dojo, karatéval és judoval viszont többen foglalkoztak. Egyik sem volt rossz, de amikor találkoztam az aikidoval a tradíció és a tisztelet volt az, ami megfogott, így köteleztem el magam mellette. Bizonyára ez a mesterektől is függött, de ahogy most visszaemlékszem, inkább ez volt, ami csodálattal töltött el és végül feltettem rá az életemet. Hogy mikor jött el az a döntő pillanat, nem tudom, mert velem a jó dolgok folyamatosan csak megtörténtek, tervszerűség nem volt benne.
Emlékszik az első aikido edzésére?
Természetesen. Nagyon sok ember volt nagyon kis helyen, és rögtön megszerettem. Ennyi idő után visszatekintve nem biztos, hogy a legjobb edzést műveltem, viszont a mesterem személye, és a benne lévő szív és tűz teljesen magával ragadott.
Ha a mostani önmaga visszatekint arra a fiatalemberre, aki tizenhét évesen elkezdett aikidozni, mit lát, mennyit változott? Volt-e olyan dolog, amit így utólag megbánt?
Ez egy nagyon nehéz kérdés… Számomra az aikido sohasem a tervszerűségen alapult, nem terveztem előre, hogy mikor mit érjek el, hanem képletesen csak jártam az utam és közben jöttek a tapasztalatok és megtörténtek események. Csodálatos, hogy folyamatosan emberekkel foglalkozhatok, kapcsolatot teremthetek, utazhatok Csehországba, Szlovákiába, Ukrajnába, vagy most éppen Magyarországra. Ez, és az, hogy a különböző országokban, különböző emberek és kultúrák által, de mégis ugyanaz a családias hangulat vesz körül, rengeteg energiát ad nekem. De igen megtisztelő volt az is, amikor Japánban tarthattam edzést, ez óriási megtiszteltetés. Lehet ezt talán sorsszerűnek is nevezni, hiszen egy időben nem akartam instruktor lenni, csak simán edzeni. Aztán meggyőztek, hogy ez nekem való, és ezt egyáltalán nem bántam meg.
Azt tudjuk, hogy nagyon egészséges életet él, amibe nem fér bele a cigaretta és az alkohol. Az Ön mostani személyiségét mennyiben formálta az aikido? Mit gondol, ugyanilyen lenne nélküle is, vagy a szemlélete a család, társadalmi környezet hatására alakult inkább?
Biztosan hozzájárult, de fiatalon én is fogyasztottam alkoholt, kipróbáltam a cigarettát, nem vagyok álszent. De egy idő után inkább feleslegessé váltak és szinte automatikusan kikerültek az életemből. A tanítványaimat sem tiltom semmitől, mert nekik kell megélniük ezeket a lépcsőket és eldönteni, hogy mire van szükségük az életben. Én csak egy irányt tudok mutatni, de az utat mindenkinek magának kell járnia és nem feltétlenül arra, amerre én indulok. Ha az ember mélyebben foglalkozik az aikidoval, az természetesen hat a személyiségére is, de a tatamin is döntéseket hozunk, úgy mint az életben is. Csak itt valamivel többször, és egyszerűbbeket talán, hiszen az apró irányok, hogy jobbra, vagy balra, föl, vagy le vezetnek el végül az adott technikához. Ha pedig sokat gyakorolsz apró döntéseken, akkor a nagyobb kérdésekben is könnyebben boldogulsz. És az aikido lényeges része a gyakorlás, tehát a kör ezzel be is zárult…
Azért hat dannal biztosan másképp látja ezt az ember. Mennyire fontos Önnek a személyes előrehaladás, a magasabb fokozatok?
Egy idő után már nem lényeges, sőt, az elején sem kellene annak lennie. Persze, mindenkinek fontos, hogy lássa a saját fejlődését, motivációt kapjon, így az időről-időre magasabb fokozat elérése még motiválólag hat. De én talán a harmadik dan fokozat után már nem ebben láttam a kihívást. Számomra és remélem mások számára is a folyamatos fejlődés lehetősége az, ami igazán motivál. Az aikido úgy mutatja meg magát, ha minél többet gyakorlunk, mert akkor jöhetünk rá arra, milyen keveset is tudunk…
Ezzel azt akarja mondani, hogy még Ön is folyamatosan tanul?
Hát persze! Csodálatos az aikido, hiszen mindenki a saját útját járva, saját maga fejlesztheti a saját aikidoját. Van, hogy egy technikát már évtizedek óta gyakorlok, és látom egy másik mestertől, hogy ő hogyan csinálja. Ha az ő megoldása nekem jobb, kényelmesebb, vagy célravezetőbb, akkor átvehetem, magamhoz formázhatom. De ugyanez fordítva is igaz, én a saját megoldásaimat mutatom meg a tanítványaimnak, de az csak javaslat, útmutatás. Nem átformálnunk kell az embereket, hanem utat mutatni, és bátorítani. Úgy gondolom, ez az alapja a tanításomnak.
Hogy érezte magát most Magyarországon?
Nagyon örültem a meghívásnak és annak, hogy ilyen sokan részt vettek az edzéseken. Sokfelé járok a világban, és mindig öröm látni, hogy mennyien szeretik és gyakorolják az aikidot. Az pedig külön öröm, amikor a jelenlegihez hasonló, ünnepi pillanatokat tudunk megélni egy dojo történelmében. Itt is láttam, hogy az aikidonak milyen közösségformáló ereje van és a helyi mesterek igazán büszkék lehetnek a munkájukra.
Ha lesz még alkalma, visszalátogat hozzánk?
Azt hiszem, ez nem is kérdés. Mindig örömmel eleget teszek majd a meghívásoknak és remélem még sok alkalmam lesz visszatérni Önökhöz.
Vác, 2016. február 27., Máté Attila
